Frissítve 02/09/08 - 16:00 E-mail > Webmaster E-mail > The HDMFC
The HDMFC
 

hírek | korábbi hírek | témák | dalszövegek | party képek | multimédia | playlists
bemutatkozás | martin l. gore | dave gahan | recoil | classic MODE series
klubinfó 11>19 | klubinfó 05>11 | klubinfó 99>05 | klubinfó 93>99 | klubinfó 87>93



 
  A Depeche Mode története

A BBC összeállítása a dm 20 éves pályafutásának jubileumán.
 

A következő oldalakon annak az együttesnek a fenomenális felemelkedését követhetjük nyomon, amely Anglia egyik legfontosabb és legmeghatározób zenekara lett.

1980 elején, amikor a punk korszak letűnni látszott, az elektronikus zene úttörőit egyre nagyobb izgalom vette körül. A Kraftwerk által kijelölte utat, Gary Numan és a Spandau Ballett két tökéletesen különböző zenei felfogásban követte. Amíg Numan, és természetesen David Bowie felfedezte és uralta az elektronikus vonalat, addig a Spandau a New Romatic mozgalom irányítója lett. Eközben pedig a The Pretenders megalkotta a 'Brass in Pocket'-ot, amely az új évtized első Number 1. alkotása lett.

A folyamatokat végigkövetve és érdekesen értékelve, három tinédzser zenekart alakított Basildonban, Essex-ben. Vince Clarke munkanélküli, Andrew Fletcher biztosítási ügynök és Martin Gore banki ügyintéző létrehozott egy gitáralapú bandát 'Composition Of Sound' néven. A korhoz híven azonban, a Composition egyiküknek sem az egyetlen zenekara volt, mindhárman zenélgettek még itt-ott, különböző együttesekben. Martin rendelkezett közülük a legnagyobb előnnyel - neki ugyanis saját szintetizátora is volt!

Andy a következőképpen emlékszik vissza arra, hogy Ő, Martin és Vince miképpen ismerkedtek meg és miképpen váltottak szintetizátor alapra.
Fletch: Tulajdonképpen iskolatársak voltunk -Martin, Vince és jómagam- akik együtt jártunk templomba. Körülbelül 11-12 éves korunk óta ismerjük egymást. Gyakran jártunk templomba, egy csapat kölyök, akik együtt dicsérték az Urat. Vince-t inkább a templomból, míg Martin-t az iskolából ismertem. De mindannyian egy helyen laktunk, alig több mint pár száz méternyire egymástól. Először egy hagyományos alapokon nyugvó együttest alapítottunk. Én vittem a basszust, Vince gitározott, míg Martin szintetizátorozott. Martin részéről ez a tény még most is megdöbbentő, hiszen Martin tulajdonképpen nagyon jó gitáros és még ma sem egy billentyű kiválóság. Végül azonban valahogy a szintetizátorok mellett döntöttünk. Megkedveltük az ötletet... Vince szerzett magának, majd később nekem is egy-egy szintit. Abban az időben a punk már letűnt, sőt, tulajdonképpen a new wave is jött-s-ment... aztán ott maradt nekünk valami teljesen új stílus... a korai Human League, a Kraftwerk, a Visage, Steve Strange és az egész New Romantic dolog, amelyben az emberek teljesen belebolondultak a szintetizátorokba. De hogy valójában miért is lettek a szintetizátorok hirtelen olyan kapósak? Szerintem azért, mert korábban nagyon, de nagyon drágák voltak - egy amolyan Rick Wakeman szintetizátor vagyonokat ért. 1980/81-re azonban akár már 150 fontért is hozzá lehetett jutni egy monophonic szintetizátorhoz. Ezekhez a szerkezetekhez már erősítő sem kellett - csak rákötött néhány hangfalat az ember és már szólt is. Bőröndökbe zárva hurcoltuk őket koncertről-koncertre.

A zenekar ekkor azonban még mindig 3-tagú volt, amelyben Vince énekelt - ez a szerep pedig sohasem passzolt hozzá igazán. A csapat negyedik tagja, aki végül az együttes hangját adta, Dave Gahan lett. Egy művészeti tanulmányokat folytató diák, a háta mögött jó néhány alkalmi munkával.

Vince nem csinált titkot abból, miért is vették be David-et a csapatba.
Vince: Dave Gahan nem volt más, mint a helyi, basildoni divat-bohóc. Egy igazi New Romatic figura. Azt suttogták róla, hogy még Londonban, a Blitz clubban is felbukkan néha - ez pedig nagyon csábítóvá tette őt. Úgy határoztunk, bevesszük a csapatba és ő lesz a frontemberünk. Már csak azért is jól állt neki ez a szerep, mert magamutogató, extrovertált és nagyon, de nagyon magabiztos volt. Szóval, meghallgattuk és bevettük.

A módosok közül a legMODEosabb úgy érezte, a csapat sikerre termett, hisz immáron ő vezeti az úton őket...
Dave: A magam módján mindig is úgy éreztem, sztár vagyok. Már rögtön az elejétől kezdve ez volt az érzésem... már akkor is, amikor csak a csapos, egy vendég és a kutyája volt a kocsmában a koncertünkön.

Néhány héttel a 'Composition Of Sound'-hoz való csatlakozás után, Dave kiszúrta egy francia divatlap hangzatos nevét: 'Depeche Mode'. A csapat magára vette az új nevet. Vince maradt továbbra is a dalszerző, a banda pedig tovább koncertezett. A London Live egykori műsorvezetője, Robert Elms (a Spandau vonal nagy követője) tanúja volt az egyik első és legfurább környezetben megtartott Depeche Mode koncertnek.
Robert Elms (London Live): A koncerthelység valami zöldséges bolt, vagy talán ruhatisztító üzlet felett volt. Egy 15*20 méteres terem volt az csupán körülbelül 10 fura frizurájú és öltözetű emberrel. Benéztem, és azt mondtam magamnak, alig hiszem, hogy lehet itt koncertet tartani. Bementem és ott állt négy megdöbbentően fiatal kisgyerek... én sem voltam éppen öreg, hiszen még csak 18 vagy 19 lehettem, de hát azok a gyerekek a kisöcséim lehettek volna. Néhány vékonyka, kölyökképű, iskolás kissrác állt ott néhány kétoktávos szintetizátor mögött. Azt gondoltam, na ezek biztosan most valami szörnyű dolgot fognak produkálni. Aztán elkezdtek játszani és nagyon jók voltak. Olyan érzés volt, mint amikor az ember meglátja a szomszéd iskola focicsapatát, kiröhögi őket, majd azok lemossák a pályáról.

Amíg Martin és Fletch tovább folytatták mindennapi munkájukat, addig Vince és Dave azzal töltötték az időt, hogy megpróbálták a különböző lemezkiadók figyelmét felhívni a csapatra. 1980 őszén aztán, zsebükben egy demó kazettával, a fiúk a Rough Trade nyugat-londoni irodájában beleszaladtak abba az emberbe, aki később az együttes mentora lett. Az ember, aki nem volt más, mint a Mute Records alapító-tulajdonosa, Daniel Miller.
Daniel: A Rough Trade egyik képviseletében voltam éppen, amikor a néhai Scott Piering, aki később jól ismert rádióbemondó és a független zenekiadás élharcosa lett, azt mondta: 'Daniel, téged talán érdekelhet az, amit ezek a fiúk csinálnak!'. Aztán bejöttek ezek a szörnyűséges, buta New Romantic stílushoz hasonlatos alakok... Én meg persze, szívből gyűlöltem a New Romatic fajtákat, és szinte megszállottan üldöztem őket akkoriban... Ja, és volt némi gondom az aktuális Fad Gadget lemezborítóval is. Rájuk néztem, és tudtam, most nincs türelmem meghallgatni őket, bármi is legyen a tarsolyukban. Otthagytam őket... Néhány héttel, vagy talán hónappal később aztán a Fad Gadget Canning Town-ban játszott, a Bridgehouse-ban. Abban a Bridgehouse-ban, amelyet Terry Murphy bérelt, és ő volt az, aki előzenekarként leszerződött a Depeche Mode-dal is! A két dolog akkor még nem állt bennem össze... csak később, sokkal később. A helyzet az, hogy a Fad Gadget ezen a ponton kapcsolódik a Depeche Mode-hoz... az ő előzenekarukként láttam őket élőben először... a Bridgehouse-ban, Canning Town-ban.

Miután Mr. Miller másod ízben is találkozott a Depeche Mode tagjaival, valahogy ráérzett az együttes lényegére. Úgy határozott, talán dolgozhatnának együtt.
Daniel: A színpad mögé mentem és azt mondtam nekik: 'Adjunk ki együtt egy kislemezt.' Erre ők: 'Így legyen!'. Ennyi volt az egész. Persze mondtam még egy-két szót, de nem vittük túlzásba a megegyezést. Valahogy így hangzott: 'Úgy érzem, még nagy pop együttes is válhat belőletek, mert fantasztikus dolgot visztek véghez, valami újat, ami a pop határán van. Normál esetben pop zenét nem adnék ki, de ez még az a határ, amit elviselek és hiszek benne. Adjunk ki együtt egy kislemezt és nézzük meg, milyen fogadtatásra talál. Nem hinném, hogy ennél jobban el kellene köteleznünk magunkat egymás felé, mert hiszen egyelőre nem tudom felmérni, mit is tehetnék értetek.' Valóban ennyi volt az egész megállapodás. Ennyire egyszerű.

Jóllehet mindössze szóbeli megegyezés született, és a nagyobb lemezkiadók nemsokára versengtek a csapat leszerződtetéséért, Vince Clarke és fiúk a Mute mellett tették le voksukat.
Vince: Nem is tudom, miért választottuk Daniel-t. Talán azért mert mindössze lemezt szerettünk volna kiadni, és nem akartuk magunkat lekötni egy nagy lemezkiadónál. A Mute Records pedig abban az időben nagyon függetlennek és megbízhatónak tűnt. Náluk volt a Fad Gadget, a The Normal és a Silicon Teens... egyszóval mindenki, akinek a zenéjét nagy részben hallgattuk akkortájt.

Daniel Miller és a Depeche Mode tehát bevonult a stúdióba és elkészítette az első kislemezes számot, a 'Dreaming Of Me'-t. Ugyanezen felvételi periódus alkalmával készült el a 'Photographic' is, amelyet az együttes a legendássá vált futurista 'Some Bizarre' gyűjteményes albumra készített.

Az újfajta siker azonban nem hullott hirtelen a banda ölébe. Martin és Fletch továbbra is dolgoztak, és csak akkor tértek be a stúdióba, amikor a munkaidő lejárt.
Daniel: Mivel Fletch és Martin még dolgozott, ezért a stúdióban nagyrészt csak Vince, Dave és jómagam voltunk. Vince nagyon gyorsan sajátította el az új technológia adta lehetőségeket. Én csak azért értettem jobban hozzájuk, mert kicsit régebb óta használtam őket. Vince elsajátította a tudást, majd leült összerakni a számokat. Én pedig segítettem neki ebben. Főleg a hangok megalkotásában vettem részt. Késő délután csatlakozott csak hozzánk Fletch és Martin, akik a munka befejeztével, kezükben kajászacskóval estek be a stúdióba. Martin beült a stúdióba és a következő sorokat játszotta halálra a szintetizátoron: 'Ó, nem! Már megint ez a stúdiózás...! Na, jó!'. Martin nyilvánvalóan nagyon muzikális. Elég, ha öt percre beengeded a stúdióba, és máris kitalál néhány dallamot, amely elad egy egész számot. És a dallamnak nem is kell mindenképpen a fő-dallamnak lennie. Emlékszem egy tipikus pillanatra amint egyik kezében a kínai kajával ül, míg a másikkal a szintetizátoron játszik egy kiváló dallamot... Csak az evéssel foglalkozott és megragadott minden lehetőséget, hogy ne kelljen dolgoznia.

A 'Dreaming Of Me' 1981. február 20-án jelent meg, az együttes első kislemezeként. A szám a UK slágerlista 57. helyéig jutott. A siker elég bizalmat adott mind Miller, mind pedig az együttes számára ahhoz, hogy megszülessen a második kislemez gondolata. A második kislemez, amely végül a masszív 'New Life' lett. Egy kislemez, amelyből fél millió példány fogyott és épphogy csak nem jutott be a Top 10-be... Viszont első ízben bejuttatta a csapatot a Top Of The Pops-ba!

A 'New Life' sikere meggyőzte Fletch-t és Martin-t, hogy a Depeche Mode-ot válasszák főfoglalkozás gyanánt. A megjelenést követően szinte azonnal felmondtak belvárosi munkahelyükön. A késleltetett, ámde varázslatos siker, amely a 'New Life' slágerlistás szereplését övezte, arra kényszerítette az együttest, hogy közel négy hónapon át várjon mire végre megjelenthette következő sikerszámát, jóllehet az már réges-régen elkészült... A várakozás időtartama alatt, a New Musical Express (NME) úgy határozott, címlapra teszi a Depeche Mode-ot. Vince Clarke látványos távolmaradása az interjúktól, már jó előre sejteni engedte, mi is történik majd a dalszövegíróval. De valójában miért is maradt távol Vince...
Vince: Alapvetően, egyszer csak az idegeimre ment az egész... minden és mindenki. Az hiszem, rájöttünk, hogy a siker valóságos oka maga a tehetségünk. De hogy miért is hagytam abba az interjúkat... azt hiszem, elegem lett abból, amit a többiek nyilatkoztak. Nos, persze mindenkinek megvolt a joga ahhoz, hogy learassa a dicsőséget... csak éppen engem féltékenységgel töltött el, hogy mindenki csak önma-gát dicsőítette.

Szeptember 7-én aztán az együttes megjelentette harma-dik kislemezét - a felejthetetlen 'Just Can't Get Enough' személyében, amely az addigi legjobb slágerlistás helyezést hozta. A 8. hely az első Top 10-es betörést jelentette.
Vince: Minden annyira nagyon, de nagyon gyorsan történt velünk. Amihez aztán ott volt a borzasztó nagy öntudatunk is. Egyszerűen nem bírtuk egymást egyazon furgonban elviselni. Intoleránsak voltunk egymással szemben. Mindannyian nagyon fiatalok voltunk és az egész az agyunkra ment.

Ironikus talán, de a végén Vince dobta be a törölközőt. Bejelentette, hogy elhagyja a csapatot. A döbbenet hullámai járták át a sajtót. Ezekkel ellentétben azonban Dave, Martin és Fletch kétség kívül folytatni akarták.
Fletch: Úgy 5 éves korom óta ismerem Vince-t. Ő volt az egyik legjobb barátom, így hát az egész valahogy úgy hangzott: 'Kiszállok a bandából. - Jól van, Te tudod.' Igazán nem nagy dolog. Aztán Vince azt mondta: 'Elhagyom a csapatot, de a turnét még végig csinálom veletek.' Ezt nagyra értékeltük. 'Ha gondoljátok, még számokat is írok majd nektek a jövőben.' Olyan szépen hangzott... Valószínűleg borzasztóan aggódnunk kellett volna a jövőt illetően... Mi azonban egyáltalán nem aggódtunk...

Vince 1981. november 16-án játszotta utolsó koncertjét a Depeche Mode keretein belül. Alig egy hónapra rá, hogy a Mute Records-nál megjelent az együttes bemutatkozó, 'Speak & Spell' című albuma. Összegészében a lemez jó fogadtatásra talált a kritikusok körében, és a 10. helyig jutott az angol nagylemez eladási listán.

Vince távozásával azonban felmerült egy kisebb fajta probléma. Nevezetesen az, ki fogja ezek után a dalokat írni?! Végül aztán Martin vette át a pennát és lett az együttes dalszövegírója - szerencsére, nem volt idegen tőle ez a szerep. Mivel 13 éves kora óta írt már egy pár dalt, a banda többi tagja bízott képességeiben. A tagok megelőlegezett bizalma nem sokkal később bizonyságra lelt - megerősítést találtak hitükben.

Az együttes fél pillanatig sem keresett tehát helyettest Vince helyére, jóllehet a fellépéseken szükségük volt egy session zenészre, hiszen közeledett az 1982 januárjára leszervezett amerikai turné.

Andy a következőképpen emlékszik vissza a keresgélés időszakára.
Fletch: Feladtunk egy hírdetést a Melody Maker-ben, amely valahogy így hangzott: 'Elektronikus zenekar, új szintetizátorost keres.' Daniel felvételiztetett, és ami a legviccesebb, 21 év alatt határozta meg a korhatárt.

Végül, a nyugat-londoni felsőbb rétegekből származó Alan Wilder is felkerült a Miller féle listára.
Fletch: Nos, először Daniel találkozott a jelentkezőkkel, majd csak ezek után juthatott be valaki a közös próbára, a Blackwing-be. Körülbelül öt ember érte meg a próbát... fene se tudja, mi alapján választotta ki őket Daniel. A legnagyobb poén az volt, hogy Alan lehazudta korát, hogy bekerülhessen. Ugyan 21 felett volt, de mindenképpen ő volt köztük a legjobb. A jelentkezők között volt pár igazán nagy Depeche Mode rajongó, ezzel szemben viszont Alan klasszikusan képzett zenész volt. A felvételi a következőképpen zajlott: 'Légy szíves játszd le ezt, de közben énekeld ezt a teljesen más ütemezésű éneket!' Alan pedig... nos, két másodperc alatt megcsinálta. Tátva maradt a szánk. Így visszanézve röhejes az egész... 50 font fizetséget kapott hetente, plusz mi álltuk a költségeit... aztán irány New York. Emlékszem, jókat röhögtünk rajta... Egy szélkabát és egy kötött sál volt nála összesen... a hőmérséklet pedig vagy mínusz 40 fok körül lehetett New York-ban...

A sikeres bemutatkozás és a bandába való bekerülés ellenére, Alan emlékei szerint, a korai idők beilleszkedési próbálkozásai koránt sem voltak könnyűnek mondhatóak.
Alan: Elég nehéz volt beilleszkednem, mivel eredendően más háttérrel rendelkeztem, mint a többiek. Ugyanakkor némi feszültség is volt a levegőben, hiszen közvetlenül Vince kiválása után kerültem a csapatba. Azt hiszem, kicsit idegenkedtek az ötlettől, hogy rögtön befogadjanak egy új embert maguk közé. Ezt erősítette az is, hogy szerettek volna bizonyítani valamit Vince-nek és a sajtónak is, hisz nem igazán hitt senki abban, hogy egy együttes életképes lehet zeneszerzőjének elvesztése után. Így igazából kezdetben csak amolyan részmunkaidős kisegítőnek vettek fel. Valaki, akivel meg lehet jeleni a TV-ben. Valaki, akivel el lehet menni a turnéra. Valaki, aki élőben is tud játszani és hasonlók. Azt azonban mindenképpen szerették volna elkerülni, hogy mint zenészt, bármibe is bevonjanak, esetleg önálló feladatot adjanak. Ennek eredményeként az elkövetkezendő kilenc hónapban egyetlen stúdiós próbán, hangfelvételen sem vehettem részt.

Alan tehát kezdetben, mint élő-session zenész közreműködött, miközben Martin, Fletch és David visszatért a stúdióba. A hármas ekkor vette fel első kislemezét Vince Clarke nélkül. A végeredmény a 'See You' lett, amely meghozta az eddigi legmagasabb slágerlistás helyezést a 6. hellyel.

Két turné között aztán az együttes, továbbra is trióként funkcionálva, megjelentette a 'The Meaning Of Love' kislemezt. A banda szinte azonnal rivalizálásba kezdett Vince Clarke legújabb együttesével, amelybe Vince Alison Moyet-val együtt kezdett. A Yazoo névre hallgató duó megjelentette bemutatkozó kislemezét, a klasszikusnak számító 'Only You'-t. Amíg Vince szerzeménye a sláger-lista 2. helyéig jutott, addig a 'The Meaning Of Love' csak a 12. helyen végzett. A sors fura fintora, hogy a Depeche annak idején visszautasította az 'Only You'-t, amelyet Vince a kilépéskor ajánlott fel nekik.

1982 nyarán a három tag nekilátott elkészíteni a második, az 'A Broken Frame' albumot. Eközben persze Alan tovább küzdött a zavarba ejtő helyzettel, mely szerint nem vehetett részt a stúdió munkákban. Néhány szakavatott szerint mindezt azért, mert a banda még ekkor is Vince-nek szeretett volna bizonyítani az életben maradás tekintetében. Az együttes tagjai cáfolják ezen feltevést...

Andy minden esetre azzal mindenképpen egyetért, hogy az album készítése kapcsán szokatlan tapasztalatokra tettek szert.
Fletch: Nagyon érdekes hangulatú album született. Nagy részben annak köszönhetően, hogy a számok zömét Martin még igen fiatalon írta. A többségüket talán 14 vagy 15 évesen írhatta meg. A' See You'-t például 15 évesen, az 'A Photograph Of You'-t és a 'The Meaning Of Love'-ot pedig még korábban, még fiatalabb fejjel. Ugyanakkor a felvételek során készült már egy-két újabb, sötétebb hangulatú szám is. Ennek az egyvelegnek köszönhetően valóban vegyes hangulatú album született. Az egyik fele igazi, hamisítatlan pop volt, míg a másik, amolyan kifacsart... Azt hiszem, próbáltuk magunkról lerázni Vince szellemét és túlzásba vittük a próbálkozást. Mindezek ellenére az albumon található egy-két nagyon jó szám is.

Mialatt az album bejutott a Top 10-be, a stúdió-trió úgy határozott, eljött az ideje, hogy Alan teljes értékű tagja legyen a Mode-nak… így aztán 1982 végére újra négyes fogat lett a csapatból.

A varázslatos 'Everything Counts', amely a soron következő albumot, a 'Construction Time Again'-t harangozta be, új zenei korszakot nyitott. Az együttes első ízben alkalmazta a kiváló és tapasztalt hangmérnököt Gareth Jones személyében, aki Daniel Miller-rel karöltve egy merőben új és technológiailag innovatív szint elérésére ösztönözte a bandát.
Daniel: Mindannyian nagyon nyitottak voltunk a technológiai újítások felé. Az elektronikus zene, új hangok kreálása és a közös vágy egy eredeti és sajátos Depeche Mode hangzás kialakítására tartott bennünket össze. Valami teljesen egyedit, senkihez sem hasonlatosat akartunk készíteni. Ekkor kezdtünk el igazából samplingel foglalkozni. Ez volt igazán mindennek az alapja. A fiúk olyan próbálkozó és innovatív zenéket hallgattak akkortájt, mint például a Test Department. A zenei kifinomultság, a próbálkozó hajlam és az egyéni stílus megalkotása, illetve ezek vegyítése egy fogyasztható pop stílussal, meghozta gyümölcsét. Az együttesre oly jellemző egyedi hangzás és a megcsavart szövegek sikerre vitték az albumot. Az albumot, amely számunkra a legnagyobb tapasztalatgyűjtést jelentette.

Fontos momentum volt továbbá, hogy a Depeche az utómunkák helyszínéül Németországot választotta. Fletch: Az album utómunkálatait Berlinben végeztük. Ezzel a lépéssel a Depeche Mode először szakadt ki az angliai közegből. Igazából Essex-ben nőttünk fel és meg kell, valljam nem igazán tettük ki a lábunkat Essex és London határain kívülre, így hát egy másik városban, egy másik országban dolgozni érdekesnek és élvezetesnek ígérkezett. Pláne Berlint említve, amelyik város különösen érdekes volt akkoriban. A stúdió ablakaiból át lehetett látni a Falon. Az őrök távcsövekkel bámultak bennünket, miközben a stúdióban zenéltünk. Ez meglehetősen érdekes hangulatot adott... a peremén voltunk valaminek. Furcsa emberek vettek bennünket körbe. Azóta is sokan emlegetik Martin érdekes ruháit és a banda rendhagyó öltözködési szokásait... Berlinben éltünk és dolgoztunk, amely nagy hatással volt ránk. Hihetetlenül sok fura és érdekes ember vett bennünket körbe akkoriban.

Az aktuális album megjelenését követően az együttes ismét turnéra indult. Hosszú idő elteltével, az együttes több 10.000-es tömegek előtt játszott Európa városainak különböző csarnokaiban. Ekkor már érezhetők voltak a jelei annak, hogy a Depeche Mode köré valamifajta különösen lojális és fanatikus rajongói réteg épül.
Martin: Nos, a rajongók... milyen szót is használjak... a rajongóink többsége egyszerűen őrült. Megszállottak. A lemezmegjelenés napján megveszik a lemezeket. Ennek jócskán szenvedünk a mellékhatásaitól is, hiszen a megjelenést követő héten már sehol sem vagyunk a slágerlistán. Egyszóval, fanatikus rajongóink vannak.

A turnézás kapcsán újabb összetevővel gazdagodott a kép. A Depeche Mode nevezetű fenomént felfedezte magának a hatalmas amerikai közönség is. 1985 elején például már napi szinten adott az együttes teltházas koncerteket az államokban. Andy véleménye szerint a Depeche igazából egy zenei szakadékot hidalt át az államokban.
Fletch: Amerika kimaradt a punk korszakból. Mármint nem New York-ra és LA-re gondolok, hanem csak úgy általában. Az amerikai rádiók és az amerikai fiatalok többsége elmulasztotta a punk zenét és talán még a new wave sem igazán érintette meg őket. Egyszóval a '80-as évek elején még bőven a Chicago, a REO Speedwagon és néhány egyéb progresszív zenekart hallgattak. Ennek eredményeként, a fiatalok egyszer csak elkezdtek valami mást keresni. Elkezdtek angol zenéket vásárolni, amelybe értelemszerűen mi is beletartoztunk. Ezután néhány főiskolai, egyetemi rádió elkezdett direktben alternatív zenét játszani. Mi pedig, talán mondanom sem kell, alternatív zenekar kategóriába sorolódtunk... már csak azért is, mert semmilyen addig hallgatott zenéhez nem hasonlítottunk. Az egész változás tehát valamikor 1985-ben kezdődött, amikor is az első között fedeztek fel bennünket az új áramlatok között. Manapság pedig már ott tartunk, hogy például a Limp Bizkit mint fő zenei ráhatást jelöl meg ben-nünket. Jóllehet a mi zenénk egyáltalán nem hasonlatos az övékhez, fiatalon azonban a mi alternatív zenénken nőttek fel.

A KROQ az egyik legnagyobb hatású zenei rádió Amerikában, amelyik egyértelműen a Depeche-féle fejlődési szakasz követője. A dél-kaliforniai székhelyű rádió empatikus támogatásának köszönhető az együttes hihetetlen népszerűsége és vezető szerepe az amerikai alternatív zene területén. A KROQ egyik vezető műsorvezetője akkoriban Richard Blade volt. Szerinte, a Depeche Mode népszerűségét egyértelműen a kifacsart módon tálalt Kraftwerk melódiák és a Martin féle utánozhatatlan szövegek jelentik. Ezek elegye végül az 'A Broken Frame' után kristályosodott ki. Amerikaiak ezrei fedezték fel egyszerre a bandát.
Richard Blade (KROQ Radio): A második album megjelenését követően egy páran felébredtek. A harmadik albumot követően már mindenki érezte. Egyik pillanatról a másikra megörültek a KROQ telefonjai, az emberek csak azt hajtogatták: 'Imádom ezt az együttest!'. Nem egyszerű tinédzser telefonok voltak ezek, mint a Duran Duran vagy a Spandau Ballett esetében, hogy 'Ó, Istenem, szerelmes vagyok Martin Kemp-be!' vagy 'Ó, Istenem, szerelmes vagyok John Taylor-ba!'. Ezek a telefonok valahogy másról szóltak: 'Ó, Istenem, imádom a Depeche Mode zenéjét!'

Ezzel egy időben, a világ néhány teljesen más területén, a Depeche Mode népszerűsége szintén a magasba szökött. Yegor Shishkovski rádiós műsorvezető szerint, aki a nagy Oroszország első, nyugati zenéket is játszó rádiósa volt, az együttes már az első két nagylemezének megjelenését követően elkezdte építeni hatalmas rajongói bázisát. De hogy mekkora is az együttes népszerűsége Oroszországban? Yegor nem fél megfogalmazni a következőket...
Yegor Shishkovski: Azt hiszem, nem félek kimondani, illetve megkockáztatni azt a kijelentést, hogy a Depeche Mode a legnagyobb zenekar Oroszországban a Beatles óta. Jóllehet a zene és a kor teljesen más, mindenképpen ők a legnagyobb előadók a Beatles óta. Egyszerűen nincs náluk nagyobb, akire gondolni tudnék... és itt nem csak zenekarokra gondolok, hanem az előadóművészek széles körére is.

A pozitív élmények és tapasztalatok hatására, amelyek a Németországban töltött idő alatt érték az együttest, úgy határoztak, a soron következő albumot egy az egyben ott veszik fel. A 'Some Great Reward' a brit slágerlista 5. helyéig jutott és olyan népszerű kislemezes slágereket tartalmazott, mint a 'People Are People' és a 'Master And Servant'. Az album ugyanakkor magával hozta az ellentétes, vitaindító 'Blasphemous Rumours'-t is. Martin vonzódása a bőr ruhák, illetve az egyéb extrém divatirányzatok iránt, párosult az együttes céltalan képi világával, amely végül nem igazán vált az együttes javára. Így visszanézve a múltba, Alan bevallja, hogy talán ezekben az időkben követték el a legnagyobb hibát.
Alan: Soha nem értettem egyet azzal, hogy Martin különböző női ruhákba bújt. Mi, az együttes többi tagjai állandóan cikiztük miatta és próbáltuk lebeszélni róla őt. A végén persze, minél inkább mondtuk neki, annál inkább kitartott mellette. Martin valahogy így működik... Szinte hadat viseltünk ebben a kérdésben. Azt hiszem, mindannyian naivak voltunk az imázs kérdésében. Egyikünk sem tudta igazán, hogy milyen irányban is kellene mennünk. Nem tudtuk, hogy mit keresünk és nem tudtuk, hogy milyen nyilatkozatokat adjunk. Sokféle külső hatásnak voltunk kitéve, amelyeken vitatkoztunk, de a végén ahányan voltunk, annyi véleményre jutottunk. Szinte állandó véleménykülönbség volt köztünk. Így aztán soha nem kristályosodott ki, hogy merre kellene, és merre nem kellene mennünk. Nem igazán adtunk jó interjúkat, sőt néha még ellent is mondtunk egymásnak a nyilatkozatok során. Nem igazán alakítottunk jót a TV szereplések alkalmával sem - talán azért, mert nem teljes őszinteséggel álltunk a szokatlan külső mögött. A végén persze hülyén éreztük magunkat és talán a mai napig kísérti az együttest ez a hibasorozat. Valahogy soha nem bocsátottak meg nekünk ezért.

1985 októberében a Mute Records kiadta az addig megjelent Mode kislemezek gyűjteményét a 'The Singles 81>85' címmel. A 'Some Great Reward' megjelenését követően a banda bizonytalan volt abban a kérdésben, hogy a következő albummal milyen irányba is menjen tovább. Frusztráció vette be magát a tagok életébe. A frusztráció vitákhoz, a viták pedig feszültséghez vezettek. Daniel Miller javaslatára a következő album felvételeit egyhuzamban, egy 4 hónapos felvételi periódusban akarta rögzíteni az együttes. A berlini varázs ellenére, a felvételek alatti hangulat feszült maradt.
Daniel: Érezhető volt a feszültség a stúdióban. Megpróbáltunk belőni egy új egyensúlyi állapotot, amelyben mindenki nyugodtan tud dolgozni a stúdióban. Alan, aki egy nagyon jó zenész és imád a stúdióban dolgozni, és új hangokkal kísérletezni, elég nagy szerepet vállalt magára a lemez felvételei kapcsán. Az új album hangzása és koncepciója egyértelműen neki volt köszönhető. Martin elkészítette a demókat, amelyek önmagukban hordozták a lehetőséget. Némelyik egyértelműen kijelölte az utat, néhány másik viszont lehetőséget adott a változtatásra. Amikor aztán a stúdió munkára került sor, rendre kidolgoztuk az ötleteket. Az idő múltával, Alan egyre inkább és inkább hatást gyakorolt arra, hogyan is legyenek kidolgozva ezek az ötletek... Talán a legnehezebb album, amin valaha dolgoztam.

A komor vibrálás, amelyben az album készült valahogy áthatott a rajta szereplő számok hangulatára. A sors furcsa fintora, hogy a 'Black Celebration' album talán a mai napig az egyik legjobb munkája az együttesnek.
Fletch: Az előzőekben megjelent album, a 'Some Great Reward' tulajdonképpen egy elég fogyasztható album volt, amely a népszerűség tekintetében sikeresnek minősíthető. Így aztán mindenki jogosan várta tőlünk a folytatást... ezzel szemben, a folytatás egy komor hangulatú lemez lett. Gyakran kérdezik tőlünk, hogyan tudtuk megtartani rajongóinkat - hát úgy, hogy hosszú éveken át rendre megleptük őket valami teljesen váratlan dologgal. És talán ez a válasz arra a kérdésre is, hogy miért rohannak el a rajongók azonnal meg-venni a lemezeket - talán azért, mert kíváncsiak, hogy ezúttal mivel lepjük meg őket! Ez egy nagyon jó dolog. A 'Black Celebration' az egyik legkedvesebb albumom. Véleményem szerint, talán az egyik legjobban sikerült dalcsokor található rajta, amelyet Martin valaha írt. Sokrétű, vegyes stílusú számok... és ettől lesz igazán jó egy lemez.

Az együttes ezzel megkezdte veszélyes periódusát a 'borongós' és 'mélabús' megbélyegzés időszakában. Mindezek ellenére, a 'Black Celebration' albumot a közönség nagyszerűen fogadta. Az eladási statisztikák a 3. helyig emelték az angol slágerlistán. A lemez, amely a legtöbb aggodalmat okozta a tagoknak - a legtöbbet jelentette a rajongók számára. Az együttes meghirdette addigi legnagyobb turnéját, amely már csak egy lépéssel maradt el a stadionokat csurig megtöltő dicsőséges turnék felé.
Alan: Elindultunk a turnéra, és rögtön éreztük, valami történt. Főleg Amerikában! Úgy éreztük, most rákapcsoltunk, teljes a sebesség. A kis klubokat hatalmas arénákra cseréltük. Ezek után valóban nagyon gyorsan történt velünk mindent.

Két album közti felvételi szünetben aztán Dave megnősült. Fletch és barátnője, Grainne új lakásba költözött Londonban. Alan -szintén Londonban- tovább élte titokzatos és kifürkészhetetlen életét barátnőjével, Jeri-vel. Miközben Martin néhány éves németországi tartózkodás után, hazatért Angliába. Mire azonban Martin előállt néhány teljesen új demóval az új albumhoz, addigra Daniel Miller már túlságosan elfoglalt lett a Mute dolgaival kapcsolatosan. Daniel-nek egyszerűen nem maradt ideje arra, hogy producerként bármilyen projectben is részt vegyen. A soron következő album készítése kapcsán aztán Fletch is egyre inkább a háttérbe húzódott a zenei közreműködés területén, és helyette inkább az együttes menedzselési és üzleti ügyeiben találta meg magát.

A Depeche 1987 tavaszán kezdett el végül dolgozni a soron következő, 'Music For The Masses' albumon, amelynek producereként Dave Bascombe-ot alkalmazták.

De vajon a 'Black Celebration' sikerén felbuzdulva, pozitívan álltak-e a fiúk az új albumhoz?!?

Alan: Nem igazán hiszem, hogy valaha előre meg tudtuk volna jósolni egy album fogadtatását. Sohasem tudtuk mi sül majd ki belőle. Martin és Fletch állandóan pesszimisták voltak azzal kapcsolatban, amit éppen csináltunk. 'Úgysem fog sikerülni...' / 'Balsorsra vagyunk ítéltetve...' - mondo-gatták. A dolog a valóságban persze nem így működött. Ki-adtuk a lemezt és vártuk a fogadtatást. Közben elmentük turnézni és reméltük, hogy nem rontottunk el semmit.

Bascombe hatása nem igazán volt érezhető a végeredményen. Halkan talán megemlíthető, hogy Bascombe természete miatt, valószínűleg a 'Music For The Masses' áll a legközelebb ahhoz, hogy egy önön producerelt albumként legyen nyilvántartva. A 10. helyig kapaszkodó album végül három kislemezt indított útjára. Köztük a legsikeresebb talán a 'Strangelove' volt - a másik kettő még a Top 20-be sem jutott be... Idő közben Dave apa lett, fia született - Jack. Az otthoni örömöket és sikereket azonban elhomályosította az, ami valahol máshol történt a világban... Főként Amerikában, ahol a Depeche egy meglehetősen nagy lépés előtt állt. Az aktuális turné, amely 1987 októberében indult és a 101. koncerten csúcsosodott ki a pasadenai Rose Bowl-ban, több mint 70.000 rajongó előtt. Alan visszaemlékezése szerint, az esemény nagysága és hordereje bizony nem kevés aggodalomra adott okot.
Alan: Mai napig emlékszem, mennyire izgatottak voltunk. Teljes volt az aggodalom. A tény, miszerint az egész turnén ugyanazt az erősítő rendszert használtuk, de ezúttal, a speciális igények miatt le kellett mondanunk róla... és egy teljesen mást használnunk... Ezen felül bérelnünk kellett még kiegészítő fényt és a hozzájuk tartozó embereket is. Az egész végül egy szakmai kihívás lett, amelyre nem igazán voltunk felkészülve. Talán mindannyian elmondtuk már - nem igazán tudtuk élvezni a pillanatot, hiszen olyannyira aggódtunk a paraméterek miatt. Egyikünk sem élvezte a koncertet és nem is igazán játszottunk jól aznap este. Így, sokkal később viszszanézve, hála a képi- és (torz) hangfelvételeknek jön rá csak az ember, hogy valójában mekkora, és milyen speciális esemény volt ez számunkra, mint együttes számára. Talán egy kicsit több időt kellett volna arra szánnunk, hogy élvezzük magát a szituációt. Daniel: Először is, az emberek mennyisége, 70.000 ember... soha azelőtt nem voltam még 70 ezres koncerten. Másodszor, ott nem egyszerűen 70 ezer néző volt, hanem 70 ezer résztvevő. Minden egyes résztvevő valóban rajongó volt. Nem olyan koncert volt az, hogy: 'Na, jó menjünk és nézzük meg milyen...'. 70.000 Depeche Mode rajongó volt ott!

Az amerikai turné elő-zenekara az OMD volt. A csapat énekese és dalszövegírója, Andy McCluskey a következőképpen magasztalja a folyamatot, amellyel a Depeche legyőzte Amerikát.
Andy McCluskey (OMD): Az évek során kinőtték magukat egy hatalmas nagy turné mamuttá. Főleg Amerikában csinálták jól. Kialakítottak egy masszív -ahogyan ők hívják- alternatív követői bázist. Akár több millió lemezt is eladhatsz Amerikában, attól még alternatív maradsz... Aztán ott vo-tunk mi, akik mindössze 5.000 dollárt kaptunk az elő-zenekari szerepért, amely összeg még a költségeinket sem fedezte... Teltházas arénákban és stadionokban játszottak. Egy együttes, amelyik azért kezdett zenélni, mert meghallgatták első kislemezünket. Emiatt egy kicsit le kellett nyelnünk büszkeségünket. Így visszanézve azonban azt kell, mondjam, ők egy együttes, amely végig kitartott elképzelései mellett és megetette azt az Amerikai közönséggel, amit azok tulajdonképpen enni akartak.

Egy évvel a '101' dupla koncert album kiadása után, az együttes jó időre bebiztosította sikerét. Egy új producer, Flood személyével gazdagodva az együttes nem csak pályafutása legnagyobb példányszámban eladott nagylemezét alkotta meg, hanem egyéb diadalt is aratott.
Fletch: Ott volt egy csomó jó dal, mindezek ellenére mi a 'Personal Jesus'-t akartuk kislemezként megjelentetni. Általában próbálunk a legjobb dalokra koncentrálni, azokra, amelyekre azt hisszük, a legjobban sikerültek. Annál a számnál azonban azon tűnődtünk, vajon miért is választottuk kislemeznek?! 'Bizonyára meg fog bukni és nagyon sok bajunk lesz vele.'... Vagy 6 hónappal az album megjelenése előtt adtuk ki, és a végén, még mindig fent volt az amerikai slágerlistán, amikor a következő kislemez megjelent. A maxi végül a Warner Brothers történetének legnagyobb példányszámban eladott lemeze lett. Többet adtak el belőle, mint mondjuk Madonna bármelyik kislemezéből. Egyszerűen fenomenális! És még csak ez után jött az 'Enjoy The Silence'... Ehhez a dalhoz fűződik talán a legvarázslatosabb pillanatom, amelyet a Depeche Mode kötelékében átéltem. A szám felvételei Dániában készültek. Az alapötlet egy ballada volt, innen a címe is: 'Élvezd A Csendet'. Aztán valamiért felgyorsítottuk a dalt, Martin alig egy óra alatt kitalált hozzá egy gitártémát és máris kész volt a sikerszám. Előzőekben arra kértük Martint, hogy a lehető legtisztább módon adja át nekünk a demókat. Az 'Enjoy The Silence' esetében a demó valóban nagyon egyszerűre sikeredett, de Alan számára rögtön nyilvánvaló volt, hogy felgyorsítva talán egy briliáns, jó kis dance szám is lehet belőle. Mi, a többiek kicsit kételkedtünk az ötletben, de egy kis győzködés után a következőkben állapodtunk meg: 'Miért is ne próbálnám meg, hogy Flood segítségével összerakok valamit, amely esetleg nektek is tetszhet?! Kicsit félre vonulunk, és amint készen vagyunk, visszajövünk és lejátszuk?!' - mondta Alan. Nagyon sok szám esetében történt ez hasonlóképpen azon az albumon...

A 'Violator' felvételei alatt emelkedett hangulat uralkodott a stúdióban. Annak ellenére, hogy a korai, Milánóban eltöltött felvételi időszak alkalmával azért érezhető volt némi feszültség. Alan szerint igazából Fletch szenvedett köztük leginkább.
Alan: Fletch akkoriban fedezte fel depressziós hajlamát. Néha olyan súlyos volt, hogy teljesen rányomta bélyegét a felvételek hangulatára is, azaz ránk. Úgy határoztunk, hazaküldjük egy kicsit pihenni, illetve azért, hogy szakértői kezelést kapjon. Fletch távolléte sokban segített, hisz jóllehet tudtuk, problémája van, messze volt tőlünk és a munkában nem zavart.

A 'Violator' albumot hatalmas siker övezte, nagyon jól fogadta a közönség. Volt ugyan néhány hang, amely kritizálta az együttest, annak címválasztása miatt... 'Bűnös gondolatokra adhat okot!' - mondták. Ez a mini-kampány azonban hamar elhalt... Az államokban fontos szerepe volt az albumnak. Richard Blade, a KROQ riportere szerint, borzasztóan várták a rajongók a lemezt... és egyikük sem csalódott.
Richard Blade (KROQ Radio): Véleményem szerint, a 'Violator' igazi sorsfordító album volt Amerika életében. És nem azért, mert könnyen fogyasztható zene volt, és még csak azért sem mert a Depeche Mode neve garancia a minőségre... Sokkal inkább azért, mert ezen a ponton érte utol a zenei fejlődés és zenei ízlés a Depeche Mode-ot. Nem a Depeche Mode változott, ők mindig a fejlődés útján jártak. Ha az ember meghallgatja a Depeche Mode albumokat, észreveszi, hogy azok folytonosan fejlődnek. A 'Violator' esetében egyszerűen csak annyi történt, hogy Amerika megérett a Depeche Mode befogadására... készek voltak befogadni a 'Policy Of Truth'-t és az 'Enjoy The Silence'-t. Abszolút briliáns hangulatú, fantasztikus felépítésű számok ezek!

A 'World Violation Tour' művészeti vezetője és vizuális tervezője a londoni székhelyű Anton Corbijn lett. Az együttest ekkorra már régi munka kapcsolat fűzte Anton-hoz. Az első megmérettetés az 'A Question Of Time' klipforgatás volt még 1986-ban. Anton minden tekintetben szabad kezet kapott a kialakítandó imázs kérdéskörét érintően. Felkészült arra, hogy lerombolja azt a naiv tinédzser képet, amelyet az együttes fiatalkori ballépései során húzott magára.
Andy: Ha a karrierünket egészben szemlélem, mondjuk a kezdetektől fogva és úgy, hogy minden korszakot külön figyelembe veszek, akkor azt kell, mondjam, a kép igazából a 'Black Celebration'-re állt csak össze. A 'Black Celebration' idején kezdtük el Anton-nal dolgozni. Előtte nem igazán volt beleszólásunk a kialakított imázsba, és a vizuális megjelenítésbe. Jól példázzák ezt a korai klipfelvételek és a fotók is. Ennek nem igazán örülünk, de azt is tudjuk, hogy ez tulajdonképpen a mi hibánk. Anton érkezésével, illetve azzal, hogy teljes egészében átvette a vizuális irányítást, valahogy összeértek a dolgok. Tiszta szerencse, hogy a zenei irány is valamikor ekkora kristályosodott ki. Egyszóval, valahogy minden összejött.
Anton Corbijn: Talán önteltnek hangzik, amit mondok -legalábbis az öreg kontinensen így mondanák- de úgy érzem, a megjelenésem előtt nem igazán volt kialakult Depeche Mode arculat. Nem volt semmi fogható. Természetesen ott volt a zene, de én az azt övező csomagolásról beszélek. Egyszerűen nem volt egységes csomagolás. Azzal, hogy beszálltam a csapatba, a zene és az imázs, ha nem is egyé, de egységessé vált.

A 'Violator' korszak lezárást követően az együttes úgy határozott, pihenő évet tart. Ezen időszak alatt mind Fletch, mind pedig Martin apák lettek, míg Alan kiterjesztette szóló ötleteit a Recoil égisze alatt és kiadta a 'Bloodline' albumot. A Bloodline nem volt más, mint különböző számok és énekesek dalainak gyűjteménye, amelyek között Moby is szerepelt. Dave eközben úgy döntött, Londonból New York-ba költözik. Amikor aztán az új felvételek megkezdése kapcsán összejött a csapat, az énekest ért változások nyilvánvalóak voltak...
Fletch: A 'Violator' periódus alatt Dave teljesen rendben volt - rövid volt a haja. A 'World Violation Tour'-t követően aztán vagy egy teljes éven át nem láttuk... Amikor megjelent Spanyolországban a 'Songs Of Faith And Devotion' felvételeinek kezdetén - hát szép hosszú haja volt. Azt mondta, itt az ideje átmennünk grunge együttesbe... Aztán volt olyan is, amikor négy teljes napra bezárkózott a szobájába. Mondhatni, elég nagy változáson ment keresztül.
Alan: Elemi szükségletünk volt, hogy levessük kötöttségeinket és a 'Violator'-hoz képest, valami teljesen mást csináljunk. Biztos vagyok abban, hogy tudat alatt bennünk volt a nyomás, hogy meg kell ismételnünk az előző korszak sikerét. Mindezt úgy, hogy mindenki egy teljesen hasonló lemezt várt tőlünk - és ez volt az, amit egyikünk sem akart! Azt hiszem, Flood, Dave és jómagam nagyon erősen akartunk abba az irányba menni, amely a teljes változást jelentette. Szerettük volna meglepni az embereket!
Daniel: Nagyon nehéz felvételi időszak volt. Dave teljesen el volt szeparálva saját világába. Alan teljesen beletemetkezett a munkába és nagyon meg akarta csinálni az albumot - ebben a folyamatban pedig kifejezetten zavarta őt az együttes többi tagja. A hangulat elég rossz volt a csapaton belül - tulajdonképpen, nem is nagyon beszéltek egymással. Emlékszem, a felvételek Spanyolországban kezdődtek; a csapat bérelt egy villaházat Madridban és ott rendeztek be egy stúdiót. A produceri székbe ismét Flood került. Emlékszem, a felvételek megkezdése után pár héttel meglátogattam őket... borzasztó rossz hangulat uralkodott.

Dave jól dokumentált drog függősége látványos hatással volt egészségi állapotára. Anton Corbijn ekkoriban szembesült először a frontember problémájával.
Anton Corbijn: Akkoriban még nem fogtam fel, hogy mekkora bajban is volt Dave. Emlékszem, egy nap kaptam egy telefon hívást Michael Stipe-tól (REM) - 'Találkoztam Dave-vel, és azt hiszem, segítségre van szüksége... hívd fel, szüksége lehet rád' - mondta. Azt hiszem, velem együtt sok ember meglepődött Dave valóságos állapotán, hisz eleinte mindannyian azt hittük, egyszerűen csak egy 'átváltozás' tanúi vagyunk.

A bajokat tetézte, hogy Fletch már másod ízben élt át borzasztóan mély depressziós periódust, amelynek hatására a többiek ismét hazaküldték Angliába.

Mindezen problémák ellenére az album elkészült és meghozta az együttes számára az első No 1. pozíciót az Egyesült Királyságban. Mint ahogy a 'Black Celebration' idején, a stúdióban uralkodó borongós hangulat és belső feszültség ismét jó hatással lett a nagylemezre. A nagylemezt 4 meglehetősen sikeres kislemez megjelenése kísérte, nem beszélve a hatalmas 'Devotional Tour'-ról... Az együttesen belüli törés ekkorra azonban már mindenki számára nyilvánvalóvá vált.
Alan: A turné borzasztó nagy megterhelést jelentett az együttes számára... talán nagyobbat, mint bármely turné a múltban. Már csak azért is, mert dupla olyan hosszú volt... Mindenki, aki valaha turnézott, tudja, hogy a turné nem más, mint egy 'terheléses teszt'. Jóllehet az utazások és fellépések alkalmával nagyon sok kellemes, vicces élmény éri az embert, de megérni a turné végét - az igazi kihívás! Olyan, mintha soha nem lenne vége, mintha örökké tartana - ez a 'terheléses teszt' lényege.
Daniel: Dave nyilvánvalóan borzasztóan mélyen benne volt a drogokban akkoriban - mondhatni az egész turnén. Az együttes tagjai nem beszéltek egymással... Martin és Fletch utaztak csak egy és ugyanazon autóban a koncertekre. Alan és Dave külön-külön gépkocsikkal érkeztek és távoztak. Dave szinte egyáltalán nem beszélt a többiekkel a turnén. Az egyetlen hely, ahol 'látta' a többieket, az a színpad volt. Abban a pillanatban, amikor elhagyta a színpadot, bezárkózott az öltözőjébe a gyertyák és az egyéb kegytárgyai közé. Alan szintén bezárkózott az öltözőjébe... nagyon, de nagyon szomorú helyzet volt. Fletch borzasztóan nehezen kezelte le a dolgokat és ott voltak a személyes problémái is... Mindanynyian tele voltak személyes, egyéni problémákkal. Én pedig borzasztóan aggódtam értük. Amikor aztán eljött az idő, hogy döntsünk a turné második szakaszát, egészen pontosan a második USA turnét illetően - megpróbáltam a valóság talaján maradni és megállítani őket! 'Nem hinném, hogy igazából tovább kellene turnéznotok... Szerintem, egyáltalán nem kellene belevágni a második szakaszba!' - mondogat-tam nekik.

Végül azonban, Daniel javaslatának és Fletch kívánságának ellenére - a Depeche MÉGIS belevágott az amerikai turné második felébe. Alan a döntés fő indítékairól beszél...
Alan: Ha igazán őszinte akarok lenni, igazából csak a pénz miatt hosszabbítottuk meg a turnét. Szinte egyetlen egy egyéb nyomos vagy valós ok nem jut eszembe, amely a turné hoszszabbítása mellett szólt volna. Hacsak az nem, hogy ellátogattunk egy csomó olyan helyre is, ahol azelőtt nem jár-tunk... mint például Dél-Amerikába. Ha jobban belegondoltunk volna, és mérlegre tettük volna a dolgokat, nyilvánvalóan bizonyossá vált volna, hogy semmi értelme a turné meghosszabbításának... Nem kellett volna belevágnunk, ott kellett volna megállnunk.

A turné végeztével aztán, Martin elvette barátnőjét, Suzanne-t, míg Dave eltűnt valahol az államokban. A 'Songs Of Faith And Devotion' album munkálatai és a hozzátartozó turné nyomását követően valaminek történnie kellett... A legkésőbb csatlakozó emberből, végül a leghamarabb távozó lett. Alan 1995 májusában jelentette be kilépési szándékát.
Alan: A döntés, miszerint elhagyom az együttest, már az album készítése során felmerült bennem. Mai napig is élesen emlékszem arra a néhány szituációra, amely előhozta ezt az érzést belőlem. Főleg a felvételek kezdeti szakaszában éreztem ezt... azt gondoltam: 'Ez már egyszerűen nem élvezetes... ez volt az utolsó, hogy ilyen szituációba keveredtem!'

Csakúgy, mint Vince kiválásakor, Andy szerint, Alan távozásakor sem merült fel igazából a Depeche Mode feloszlásának kérdése.
Andy: Tartottunk egy tagtalálkozót, amelyen Martin, Alan és jómagam vettünk részt. Alan ekkor jelentette be kilépési szándékát. Személy szerint azt hiszem, Alan igazából már nem bízott abban, hogy valaha kiadunk még egy Depeche lemezt. Úgy érezte, a megfelelő pillanatban távozik, hisz Dave akkori állapotát tekintve azon sem lepődtünk volna meg, ha egyszer csak megcsörren a telefon és közlik velünk: 'Dave halott'.

Dave állapota eközben pedig egyre rosszabb lett. Elkövetett egy amolyan 'segélykérő' öngyilkossági kísérletet is. Richard Blade elsők között kapta meg a hírt az öngyilkossági kísérletről.
Richard Blade (KROQ Radio): Egy kórházi alkalmazottól hallottam a hírt. Felhívott és azt mondta: 'Talán érdekelhet, hogy Dave Gahan-t ebben a pillanatban szállították be hozzánk - felvágta az ereit.' A beszélgetést rögzítettem, majd megkérdeztem, kivel beszélek... A nevét nem árulta el a telefonáló, arra hivatkozva, hogy belső szabályzatot sértett a telefonhívással... kórházi alkalmazott volt és az információval személyi jogokat sértett. Így hát sohasem fedtem fel kilétét, és a hívás sem került adásba soha. Jóllehet rögzítettem a beszélgetést, és bátran bemondtam a hírt a rádióban: 'Értesüléseink szerint, Dave Gahan öngyilkossági kísérletet tett.'

A Depeche rajongók vigyázó szemeiket azonnal Dave-re vetették, szerte a világon. Jóllehet az igazi felfordulás még csak ezek után jött... Fél évvel később Dave átesett egy teljes kardiológiai szüneten egy túladagolás következtében. Megállt a szíve két percre... egy pillanatra meghalt. Jóllehet Dave túlélte a dolgot, de vádat emeltek ellene droghasználat miatt. Immáron hivatalosan is függőnek nyilvánították. Daniel szerint, a letartóztatás volt az, amely végül meggyőzte David-et arról, hogy eljött az ideje megtisztulni.
Daniel: A legjobb dolog, ami Dave-vel történhetett, az volt, hogy letartóztatták. Arra kényszeríttették, hogy rehabilitációs kúrákra járjon... sikertelen terápia esetén pedig kitoloncolás várt volna rá Amerikából. Hogy mi segített neki végül leküzdeni a drogokat? Azt hiszem, az Amerika iránti szeretete... az, hogy imádott ott dolgozni, imádott ott élni és hirtelen talán rájött arra is, hogy micsoda veszélybe sodorta a többieket, vagyis az együttest. Az együttes iránti felelőssége nagyban segített neki.

Mindezen dolgok egy időben történtek az új album munkálataival. Miller előállt egy 'Greatest Hits' javaslattal, tudván elkészült pár szám, amelyek befejezésében segítséget is vállalt volna. Később, az együttes alkalmazta Tim Simenon-t, a Bomb The Bass egyik tagját, mint az új anyag producerét. Egy jól sikerült felvételi periódus után aztán Miller tervei elhalványultak... 15 idegtépő hónap után végül megjelent az 'Ultra' album. Az albumról először a 'Barrel Of A Gun' kislemez látott napvilágot. A kritikusok nagy része rögtön ítéletet hirdetett - szerintük, Martin egyértelműen Dave Gahan-ról, Dave Gahan-nak és Dave Gahan-ért írta a dalt.
Daniel: Senki nem hitt abban, hogy valaha befejezik az albumot. Volt idő, amikor még én magam sem hittem abban, hogy elkészül. Jó esélyek voltak arra, hogy meglesz, de a felvételek közben jött azért egy-két dolog, amely elbizonytalanított. Véleményem szerint, kivétel nélkül meglepett mindenkit az, hogy mégis elkészült az album. Még az együtteshez közel dolgozó embereket is... nemhogy az érdeklődéssel figyelő média képviselőit.

Érthető módon, az együttes úgy döntött, nem turnézik az albummal. Dave jól haladt a felépülés útján, az 'Ultra' pedig több mint 4 millió példányban fogyott világszerte. Eljött az ideje elővenni Daniel ötletét a gyűjteményes albummal kapcsolatosan. A 'The Singles 86>98' gyűjtemény 1998 októberében jelent meg. A dupla albumot egy öt hónap hosszú és meglehetősen sikeres turné kísérte. A történet végül a Depeche legutóbbi stúdió albumához, a 2001-ben megjelent 'Exciter'-hez vezet. A felvételek Santa Barbarán, New York városában és Londonban készültek. Az 'Exciter' már egy egységes Depeche Mode-ra talált. A banda tagjai jól kijöttek egymással és az új anyag tele volt friss hangzással.
Martin: Azt hiszem, mindig is élen táncoló pop dalokat alkottunk. Az 'Exciter' számai sem kivételek. Sőt, talán jó példák is erre, hiszen nem hinném, hogy be lehet bennünket kategorizálni valamilyen jól definiálható zenei stílusba... De mivel soha nem is lehetett, ezért ez nem aggaszt annyira. Engem csak az érdekel, hogy különleges, különböző zenét csinálhassak... ha pedig ez sikeres, akkor az csak külön jó.

Az együttes ezúttal Mark Bell-t alkalmazta producerként - egy olyan embert, aki számos bandával dolgozott már együtt, köztük Björk-kel is. Az idők során azonban Martinnak egyre nehezebb és nehezebb lett a dalok megalkotása. Martin a következőképpen látja ezt a dolgot.
Martin: A minőségi kontrolt egyre feljebb rakjuk. Vagyis inkább azt mondom, hogy ez előző munkáink adják a következő munka minimum színvonalát. Ma már elmondhatjuk, hogy szép hosszú történelem van mögöttünk... Gyengébb anyagot pedig ugye senki sem akar produkálni és a velünk szemben történő elvárás is egyre nagyobb és nagyobb lesz. Szeretünk biztosak lenni abban, hogy az új anyag megéri a várakozást... különben nincs értelme alkotni.

Lee Davis, a Time Out magazin szerkesztője és a London Live műsor bemondója szerint -aki maga is nagy rajongónak vallja magát- az 'Ultra' album és az azt követő folytatás nagyon fontos volt az együttes életében. Szerencsére mindkét korszak igazán sok pozitív kritikát kapott.
Lee Davis (Time Out): Úgy gondolom, hogy az új albumokat pozitívan fogadta mind a közönség, mind pedig a szakma. Ennek egyik oka talán az, hogy mindenki értékelte magát a tényt, mely szerint az együttes újfent továbblépett. Alan Wilder elvesztése után talán egy kicsit meg is kegyelmezett a fiúknak a sajtó... Ezt figyelembe véve, azt kell, mondjam az 'Exciter' egy nagyon jó lemez lett, hiszen egy csomó embert meglepett és zeneileg is egy új, megfelelő irányba visz. Ezzel szemben az 'Ultra' még koránt sem volt ennyire kiforrott... amolyan útkereső albumra sikeredett. Az 'Exciter' számai azonban a jövőbe mutatnak, és közben furcsa módon, de magukban hordozzák a múlt képeit is. A kritikusok felismerték ezen albumok értékeit, és pozitív kritikával illették őket.

A 'When The Body Speaks' az egyike azoknak a kimagasló számoknak, amelyek az 'Exciter' albumon találhatók. Az együttes nagyon büszke az ezen időszakban alkotott dalokra, legalábbis Martin és David ilyeténképpen nyilatkoztak róluk. Az 'Exciter' nem más, mint Martin szükségképpen kifacsart és fura látásmódjában megalkotott számok elegye, amely megfelelő pillanatban találkozott az együttes elnyűhetetlen vágyával; az újrafelfedezés és a zenei továbblépés filozófiájával.
Martin: Azt hiszem, a dalaink többsége valamilyen formában az emberi kapcsolatokról szólnak, de nem a szó megszokott értelmében. Nálam mindig kapnak valami 'csavarást' ezek a dolgok, és mindig el van rejtve egy kis vágyódás és szenvedés is a dalokban. Nem afféle egyszerű, futószalagon készülő pop melódiák ezek.
Dave: Nagyon büszke vagyok arra a munkára, amellyel hozzájárultam az album elkészüléséhez. Szeretném, ha hallanák az emberek. Nagyon jó volt felénekelni a számokat, az egész lemezt. Nem igazán mondtam soha ilyet azelőtt, és ez azt hiszem, azért van, mert nagyon jó formában vagyok és kiegyensúlyozott is vagyok egyben. És igen, sok-sok millió nagylemezt akarok eladni; szeretném, ha Grammy díjas lenne az album és még MTV díjat is akarok érte kapni. Szeretném még ezen felül a Brit Award-ot megkapni, hisz hazudnék ha azt mondanám, nem szeretném... de ha egyik sem történik meg, akkor sincs semmi baj, hisz ez az élet... csináltunk egy magunk számára jó lemezt és turnéztunk is vele... ez a lényeg! Tudom azt, hogy a rajongóink nagyon hű-ségesek és ott voltak / lesznek a koncerteken, hogy megnézzenek bennünket. Ennél nem igazán van több, amit akarhat az ember. Azt csinálom az életben, amihez kedven van és ez egy nagyon jó dolog.

Anton Corbijn-nal a háttérben, aki a külcsínért és a koncertszínpadért, a látványért felelt - a Depeche elindult az 'Exciter Tour'-ra. Semmi kétség, a rajongók mindenütt ott voltak és lesznek, ahol elbűvölheti őket az a fantasztikus látvány és életérzés, amelyet ezek a basildoni fiúk adnak. Az együttes 2001 októberében két ízben is megtöltötte a londoni Wembley Arena-t... ha ezek után is van, aki nem látta még élőben a Mode-ot, akkor annak sürgősen el kell látogatnia valahova legalább egy koncert erejéig!

Az utazás, amely a basildoni kocsmákból egészen a hatalmas stadionokig vezetett, elért napjainkig. Az út hosszú volt és nem volt mentes akadályoktól sem... maga az utazás azonban élvezetes élmény marad...

Az első találkozás Daniel Miller-rel, majd Vince Clarke kiválása... még később Alan Wilder távozása az együttesből... mind-mind érlelték a Depeche Mode hatást. Egy együttes, amely rengeteg dolgon keresztülment és sohasem gyűrte maga alá egyetlen probléma sem... Sőt, a fiúk még mindig nem égtek ki! A köztük lévő igen ritka és varázslatos 'vonzás' mindig összetartotta őket... még akkor is, amikor úgy tűnt, minden összefogott ellenük. Valahogy a maguk Mode-ján, de mégis a földön járva, a Depeche fiúkat időről-időre meglepi az őket övező hihetetlen nép-szerűség és siker. Nekünk, azoknak, akik hisznek bennük és követjük őket, egyáltalán nem meglepő ez a sikersorozat...

Az 'Exciter' a Depeche Mode 10. stúdióalbuma, amely egy 20 éves karrier és több mint 50 millió világszerte eladott nagylemez után született meg. Maga a Depeche Mode létezése az egyik legnagyobb büszkesége és sikere az Egyesült Királyság zenetörténelmének!